Nagy szerelmek

Justinianus és Theodóra

 

Nevelőapám, Justinus bácsi úgy éjfél felé már erősen a pohár fenekére nézett, s kis asztaltársaságunk legnagyobb örömére vicces történeteket mesélt a bizánci udvarról, s magáról a császárról, a vén Anastasiusról.
A császárnak felettébb nagy kínt okozott, hogy - saját gyereke nem lévén - három unokaöccse közül kire hagyja a trónt. Beállított hát három díszes ottománt a trónterembe, az egyiket megjelölte egy hanyagul ottfelejtettnek tűnő mirtuszlevéllel, majd magához rendelte mindhárom unokaöccsét. Úgy tervezte, hogy amelyikük a megjelölt ágyra ül, azt teszi meg örökösévé. Ám amikor hellyel kínálta őket, ketten egy ágyra ültek, egyikük sem a megjelöltre.

- Hát persze! – mondta nevetve Justinus bácsi. – Mert azt ugyan nem tudtuk, mi Anastasius császár terve, de azt igen, hogy Duketus doktor előző este azon az ottománon töltötte kedvét egy Komitó nevű 20 éves hetérával, igen dúsan folyatva nedveit!
Dörgő hahota gördült ki belőlünk.
- Lám, mily csekélységen múlik egy birodalom sorsa! – mondtam mosolyogva.
- Nono! – figyelmeztetett Belizár barátom. – Volt szerencsém együtt érkezni a fürdőbe a doktorral. Nem oly csekélység az!
Justinus bácsi és a nagypocakú Antiókhusz zsírosan felröhögött, én pedig megszégyenülten lehajtottam a fejem, restellvén, hogy szavaim ily kétértelműre sikerültek. Nagyot kortyoltam mézédes datolyaboromból, s áldottam Dionüsszosz eszét, hogy e remek nedűt feltalálta, még ha megvadul is tőle olykor az ember.

Ekkor a zenészek elfoglalták a helyüket az aréna mellett, a szolgák pedig kivitték a fáklyák felét. Félhomályba borult a terem. Mindannyian a porond felé fordultunk, a kövér Antiókhusz kissé még göcögve a nevetéstől, s vártuk a produkciót, amiről már hetek óta beszélt az egész város.
Baljós, fenyegetően sötét szólamokkal kezdett a zenekar, feszültséget és haragot ontottak a hangszerek. Egy csupán ágyékkötőbe öltözött, olajtól fénylő testű, izmos dór férfi jelent meg a színen, kezében egy fallosszal, s túlfűtött hevülettel dagályos szónoklatba fogott:
- Uránosz, atyánk, átélted hát kínjainkat! Vesszen ím magod, öled termőre ne forduljon, gyereked többé ne legyen, kit szintúgy bezárhatnál a Tartaroszba uralmadat féltvén, mint minket, titánokat! Én, Kronosz, legkisebb sarj nemzettjeidből, bosszút álltam szörnyű szenvedéseinkért, s most testvéreim nevében, anyánk, Gaia egyetértésével testedtől elválasztott falloszodat a tengerbe vetem! Már nem haragszom rád!

Fiatal lányok futottak be a színre, egy szempillantás alatt ellepték a teret. Meztelen testüket áttetsző szaténruha fedte, csöppet sem gátolva a kíváncsi férfiszemet szemérmességeik felfedezésében. Kezükben hosszú, kék selyemcsíkokat lóbáltak, majd társaikkal szembe állva elkapták egymás selyemszalagjainak végét, s ügyes mozdulatokkal, kecsesen ringva a tenger hullámzását varázsolták az arénába, döbbenetes hűséggel. Kronosz széles gesztussal a szertelenül csapkodó, lobogó, tajtékzó selymek közé hajította Uránosz falloszát. A zene is a háborgó tengert, az istenek viharló dühét idézte, majd a hullámok közül lassan kiemelkedett egy ember nagyságú, élére állított kagyló. A vihar csendesült, lágy harmóniák vegyültek a vadságba, előbb csak elvétve, meg-megjelenve, de később lomha, szeretetteljes erőszakkal átvéve a vezetést.

A kagyló szétnyílt. Feltárulván olyan volt, mint egy szirmait bontó rózsa.
Justinus bácsinak más jutott eszébe.
- Szavamra, egészen olyan, mint egy vulva! Nem, Petrus fiam? – súgta, a fülemhez hajolva. Zavartan elmosolyodtam, és bólintottam. Fogalmam sem volt, milyen egy vulva, de a látvány kétségkívül igéző volt.
A lányok közül néhány, odahagyva a selyemcsíkokat, a kagylóhoz táncolt, és kimért, gondosan tervezett mozdulatokkal, óvatosan elfektette azt. Ekkor görögtűz szikrái csaptak az égre, s a lassan oszló füst mögül előtűnt egy káprázatosan gyönyörű, ruhátlan lányalak.
Te.
Karjaid a fejed fölött összefontad, tökéletes tested ettől még sudárabbnak és karcsúbbnak tetszett. A melled, mint két isteni műgonddal formált gránátalma. A nyakad, mint az örökkévalóság taván úszó hattyúé, a derekad és csípőd kígyóként körülfonó önfeledt szerelmet ígért, s a szépséges vonalak, miként az alexandroszi torony vezette kikötőbe az óceánok kincskeresőit, úgy vezették szememet csábítóan lüktető öledbe.
- Ki ez a lány? – kérdeztem Justinus bácsit.
- Theodórának hívják. Az elhalt Akakiosz lánya. Tetszik?
- Gyönyörű! - suttogtam megbabonázva.
- Parancsba adjam, hogy legyen az ágyasod?
- Ne, ne! – tiltakoztam rémülten. – Még elvonna a tanulástól! Meg annyira azért nem is szép…
Justinus bácsi csendes rosszallással elmosolyodott.
- Azért csak csukd be a szád! – mondta. – S máskor, ha hazudsz, ne pirulj bele!

Utolsó szavait szinte már nem is hallottam, figyelmemet feléd fordítottam. De felesleges igyekezet volt ez részemről, mert ha nem fordítottam volna is, mindenképpen magadra vontad volna. A lányok hódolattal és csodálattal hajlongtak előtted, alattvalói alázattal körbetáncoltak, s finom, csöppnyi kezükkel lemosdatták testedet. Markukba olajat vevének, válladnál szétnyiták tenyerüket, s ahogy száguldani kezdett a gyönge kis erecske lefele, fürge ujjaikkal bőröd alig érintvén utána eredtek, s ki hol érte be, ott elsimította. Mire ezt bevégzék, minden porcikád egyszerre életre kelt, bár mozdulatlan álltál még mindig. Megszületett az élettel teli, lélegző, sóhajtó, szerelemre vágyakozó, s azt kéretlen is bő kézzel osztogató Aphrodité, kéjes táncba invitálva a publikumot. Karod még mindig a fejed felett tartottad, de szépívű csípőd meg-megdobbant a muzsika szavára, szíved és öled egyként ajándékozva szerencsés választottaidnak. Hajlékony tested csodás harmóniában ringott a zene szárnyán, karod kitártad, mintha magadhoz ölelnéd a világot, majd hirtelen felkaptál egy földön heverő selyemszalagot, szorosan magad köré tekerted, s kiléptél a kagylóból. A Hórák kíséretében könnyű mozdulatokkal, szinte a talaj felett suhanva az asztalokhoz táncoltál, s újdonsült ruhád redőiből csodás növényeket varázsoltál az elképedt férfiak elé: mirtuszt, gránátalmát, kékvirágú lótuszt.

Türelmetlenül vártam, hogy hozzánk is elérj. Próbáltam úrrá lenni kamaszos izgatottságomon, de amit Uránosz elvesztett, az nekem nagyon is megvolt, s akaratot maga felett nem ismerve, tobzódott a bőségben khitonom alatt.
Végre odaértél a mi asztalunkhoz! Puszta érdeklődést ültettem a szemembe, leplezni igyekezvén a mélyről feltörő vágyat, de alighanem átláttál rajtam. Összeakadt a tekintetünk, s te moccanatlan álltál előttem. Kék szemedben egyszerre véltem látni a vad óceánt, a béke nyugalmát és az istentől születettek tisztaságát. A melledben egy nagy sóhaj vert hullámot, majd résnyire nyitott ajkaid közül kidugtad a nyelved, megnedvesítetted a szájad szélét, s egy mentát kínáltál felém. Kinyújtottam érte a karom, de éreztem, hogy remeg a bitang. Erővel úrrá lettem rajta, átvettem a mentát és halkan megköszöntem.

Továbbléptél, a következő asztalhoz, de elmenőben visszafordítottad a fejed felém. A szemed huncutul csillogott.
- Belizár! – mondtam jobbomon ülő barátomnak. – Tedd meg nekem, hogy engedélyt kérsz ettől a lánytól egy látogatásra, kérlek!
- Engedélyt? Egy plebejustól? – fortyant fel Justinus bácsi. – Egy szó, és az ágyasod lesz!
- Nem, bácsikám! – feleltem dacosan. – Ez a lány a feleségem lesz!
Justinus bácsi egy pillanatra döbbenten elhallgatott. Tudta, milyen konok és keményfejű vagyok; amit egyszer a fejembe veszek, attól nem tántoríthat el élő ember. Szúrós tekintetét reám szegezte, de álltam a pillantását. Talán ha tíz másodpercig nézhettünk így farkasszemet, mikor végre elnevette magát. Intett Belizárnak, hogy menjen!

*

Kemény, férfias léptekkel haladtam végig az öltöződbe vezető folyosón. A falakon gyérfényű fáklyák világítottak, s kormolták a boltíves, nyerskő mennyezetet. A kezdő mondatot kerestem, mellyel bájos táncodért méltóképpen dicsérhetlek. Bántam, hogy Prokópiusz ma nincs velünk, ő oly nagy mestere a szónak, ő talán képes lenne rögtönözni egy hozzád hasonlóan elbűvölő mondatot. Költők szerelmüket magasztaló sorai sorjáztak fejemben, de egy sem illett az alkalomhoz. Bosszús lettem; ennyi érték, s mind haszontalan!

Elértem az öltöződhöz, vettem egy nagy levegőt, a sorsra bíztam magam, és benyitottam.
Zavaromban elfelejtettem kopogással jelezni jöttömet. Így lehettem, s meggyőződésem, hogy csakis e szerencsétlen körülménynek köszönhetően lehettem tanúja bánatodnak. Az öltözőasztalodra fektetett karodba hajtottad a fejed, úgy, ahogy zokogni szokott az ember, az ajtónyitásra azonban hirtelen felkaptad, kiegyenesedtél, és felém fordultál. Szájad szegletében egy tétova félmosoly futott át, könnyet nem láttam szemedben. Már felöltöztél, csak a bal vállad volt mezítelen, hófehér hothurnuszod két szárát a jobb válladon egy skarabeus fibulával fogtad össze. Dús, fekete hajad feltűzve volt még mindig, hiszen látogatót vártál, engem. Hosszú nyakad királynői büszkeséggel feszült, sápadt arcodból perzselően világított ki két élénk szemed. Csak álltam némán, belefeledkezve ennyi gyönyörűségbe.

Tetőtől talpig végigmértél, majd mint aki elégedetlen a látottakkal, lebiggyesztetted az ajkad.
- Tehát azért küldtél előre egy futárt, mert te magad nem tudsz beszélni! – mondtad gúnyosan.
Észbekaptam.
- Nem! Nem, nem azért – tiltakoztam hevesen. – A nevem Petrus Sabbatius…
- Tudom, ki vagy.
- Tudod? – lepődtem meg. Nem gondoltam, hogy máris hírem van Bizáncban. Úgy látszik, jogtudósi sikereim megelőztek! – Honnan tudod?
- A barátod, Belizár mondta. És azt is, hogy fontos közlendőd van. Hallgatlak.
- Hogy fontos? Igen! A… a táncod! Fantasztikus volt, egészen különleges! Nagy hatással voltál rám.
- Köszönöm. De túlzol, nem volt benne semmi különleges. Ugyanaz a hatás meredt rám minden asztalnál.
- Úgy érted, hogy…
- Úgy! – Elmosolyodtál. - Bár esetedben valóban kimagaslóan nagy volt.
- Ó! – mondtam zavartan. Élvezted megilletődöttségemet, egészen felélénkültél:
- És? Virágot nem hoztál? Hogy kívánsz így hódolómmá szegődni?
Hirtelen ráébredtem, hogy játszol velem.
- Hoztam virágot! – mondtam.
- Mifélét?
- Rózsát.
- Színe?
- Vérvörös.
- Kedvelem. Kérem. Hol van?
Ekkor egy gyors mozdulattal kirántottam hothurnuszodból a fibulát, megszúrtam vele az ujjam begyét, s a kiserkenő vért az asztalodra cseppentettem.
- Á! – mormogtad magad elé. – Adonisz vére…
- Varázsold rózsává, miként szoktad! – húztam ki magam diadalmasan.
A vércseppről rám emelted a tekinteted. Szemrehányás ült a szemedben. Akkor vettem csak észre, hogy meggondolatlan tettem következtében kioldódott és lecsúszott a ruhád. Félmeztelenül, fedetlen keblekkel ültél előttem, a zavar legkisebb jele nélkül. Kiszáradt a torkom, csak nagy kondulással bírtam nyelni egyet.
- Petrus! – mondtad bánatosan. – Én nem az vagyok, akinek gondolsz, vagy akinek látni szeretnél. Én nem Aphrodité vagyok, hanem Theodóra.
- Tudom. Az egész város ezt a nevet visszhangozza! – feleltem, s reméltem, hogy az Úr nem büntet meg hazugságomért. – De nekem te vagy a szépség istennője! Arra kérlek, hogy találkozz velem!
- Hogy én? Találkozni akarsz velem?
- Igen! Ez minden vágyam!
- Mikor?
- Ma! Holnap! Bármikor! Mindig!
- Petrus! Úgy tűnik, a város azt elmulasztotta visszhangozni, hogy holnap én már nem leszek itt! A mai volt az utolsó előadás.
Nagyon megrémültem. Az nem lehet, hogy máris elveszítselek!
- Hát hol leszel? – kérdeztem.
- Hékabolosszal Afrikába utazom.
- Hékabolosszal? Azzal a hájas, vízfejű borzalommal? Mi okod van rá?
- Atyám meghalt, és mostohaapám nem kapta meg az állását a Hyppodromban. A Kék párt támogatta, de a Zöldek nem. Anyám és nővérem nélkülöznek, így talán tudok juttatni nekik valami támogatást. Egyébként a nővérem, Komitó is itt táncol.
- Várj! – kaptam a szava után. – A nővéredet Komitónak hívják?
- Igen. Tán ismered?
- Nem. Nem, csak Justinus bácsi mesélte, hogy Duketus doktor és Komitó…
- Tudok róla. Komitó felkereste Duketust, a Zöldek vezérét, hogy kikönyörögje atyánk állását. Remélte, hogy mostohaapánk megkapja a medvék őrzésének tisztét. De hiábavaló áldozatot hozott.
- Az nem lehet – mondtam döbbenten. – Ismerem a doktort, ő nem tenne ilyet! Ha elfogadta az áldozatot, akkor oda kellett adnia az állást!
- Hát, nem adta.
- Nem, az kizárt! Megvesztegethetetlen ember, valamiről egészen biztosan nem tudott!
- Lehet. Te még itt leszel holnap, majd kérdezd meg tőle!
- S ezért? – kérdeztem csalódottan. – Ezért kell menned?
- Ezért.
- Feleségül vesz?
- A szeretője leszek.
- Leszel? – kérdeztem reménykedve.
- Vagyok.
Összefacsarodott a szívem.
- Maradj itt, majd támogatlak én!
- Belizár azt mondta, még tanulsz.
- Igen - hajtottam le a fejem. Nem volt még jövedelmem, csak amit bácsikám juttatott nekem. - Jogtudós leszek.
- Nocsak! Ilyen kiváló vagy?
- Több dolgozatommal kivívtam már tanítóim elismerését! Pedig igen nehéz begyűjteni a joganyagot, sokat kell utána járni, ha mindent tudni akar az ember! Valakinek egybe kellene szerkesztenie a törvényeket!
- Legyél te az a valaki!
- Tessék?
- Szerkeszd te egybe azt a szanaszét heverő joganyagot! Az utódaid áldanák a nevedet!
- Á! Sok munka az egyetlen embernek… - mondtam bizonytalanul, de az ötlet szöget ütött a fejembe. Milyen egyszerű! Csináld meg! Olyan természetességgel mondtad ezt, hogy én is elhittem: csak rajtunk múlik, milyenné formáljuk a világot!
Azóta ezerszer átgondoltam, felidéztem, mi volt az, ami megragadott benned. A szépséged csupán? Sok szép lány volt rajtad kívül is. Az eszed, a magabiztosságod? Minden hetérának fel van vágva a nyelve.
A büszkeséged! Az volt, ami azonnal szerelmeseddé tett. Hogy nem alázhattak meg, mert tisztaságodban, hitedben, emberségedben rendíthetetlen, megingathatatlan voltál. Nem voltál meztelen, mikor ruhátlanul ültél előttem, vagy mikor pucéran kiléptél a kagylóból. A büszkeséged volt a vérted.

Bódultan mentem vissza Justinus bácsiékhoz.
- Végre valahára! – mondta bácsikám. – Indulnunk kell! Korán reggel a császárnál kívánom tiszteletemet tenni.
- Máris mehetünk – feleltem halkan.

*

Veled álmodtam. Egy angyal szállt fölém, védőn kiterjesztve a szárnyait, s szájon csókolt. Édes, puha, szerető csókkal. Nem akartam kinyitni a szemem, féltem, ködbe vész e tünemény.
Későn keltem.
Úgy döntöttem, sétálok egyet az Isteni Bölcsesség Templomában, élvezem a tenger felől áramló levegő sós illatát. Örökbefogadó anyámat, Lupicinát is ott találtam. Révetegen bámult maga elé a templom tetején, a Nagykupola tövében.
- Anyám… - köszöntöttem meghajtva magam.
- Á, Petrus, fiam! – viszonozta a köszönésemet. – Mi járatban idefenn?
- Ki kell szellőztetnem a fejem!
- Azt bizony kell néha. El ne tömítse az a sok tudomány!
- És te, anyám?
- Nézem a birodalmunkat.
Várakozásteljesen felém fordult, majd szinte sikolyszerű kacagás robbant ki belőle.
- Justinus bácsikádat ma reggel utódjának nevezte meg a császár!
- Micsoda? Hogy történt? – kérdeztem.
- Állítólag Anastasius feltette magában, hogy aki ma először lép a palotába a három unokaöccse közül, azé lesz a korona! A bácsikád volt az első.
Széttárta a karját, mint aki repülni készül, s a város arcába kiáltotta:
- Császárné letteeem!
- Gratulálok, anyám! Vagyis Lupicina császárné...
- De jó, hogy mondod! Döntöttem. Mától Euphemia lesz a nevem!
- Tetszetős név.
Anyám hirtelen a vállamra tette a kezét.
- Te miért nem örülsz?
- Örülök én, hogyne örülnék!
- Látom, hogy valami nyomaszt! Ki vele! Tudod, hogy rám mindig számíthatsz!
- Tegnap megismertem egy lányt…
- Ó! Na, végre! Már kezdtem azt hinni, téged csak a keresetek és perek hoznak izgalomba! És ki ő? Patricius?
- Nem. Plebejus. Táncosnő.
- Kiváló. A vágyad csillapítására éppen megfelel.
- Anyám, én szerelmes vagyok belé.
- Jaj, Petrus, fiam! Fiatal vagy, tapasztalatlan! Tegnap megláttál egy csinos kis hetérát, férfi vagy. megkívántad, ez természetes! De nem lettél belé szerelmes, ez még nem szerelem!
- Nem, anyám, félreértesz. Én nem szerelmes lettem belé. Vagyok!  Mintha mindig is ismertem és szerettem volna. Mintha ugyanaz az egy lennék vele.
Anyám mélyen a szemembe nézett, s lassan lehervadt az arcáról a mosoly.
- Hol ez a lány?
- Hékabolosz magával vitte Afrikába.
- A kormányzó Hékabolosz?
- Igen, ő.
- Akkor nincs esélyed, fiam. Törődj bele! Úgyis rangodon aluli lett volna!
- Furcsa ezt éppen a te szádból hallanom, anyám. Te a rabszolgája voltál Justinus bácsinak, és tessék! Most császárné vagy!
Anyám a száját csücsörítve elgondolkozott.
- Szeretnéd, ha visszajönne?
- Az életemet adnám érte!
- Felesleges és értelmetlen áldozat volna. Elég, ha megkeresed Prokópiuszt.
- A történetírót?
- Őt hát! Ismersz más Prokópiuszt is?
- Nem. De mit segíthetne rajtam egy történetíró?
- Megíratjuk vele ennek a lánynak… hogy is hívják?
- Theodóra.
- Theodórának a történetét. Erkölcstelen cédának festjük le, aki egyik ágyból a másikba vándorol, kihasználva a tehetős férfiakat, sőt, talán még egy gyilkosságot is a nyakába varrunk…
- Anyám! – néztem rá hökkenten. – De hát ez csalás!
- Csalás…! Irtózom az ilyen durva és közönséges szavaktól. Csalás! A rendelkezésünkre álló eszközök javunkra fordítása.
- De mi hasznunk lenne nekünk ebből?
- Nem biztos, hogy lesz, de lehet! Előbb-utóbb Hékaboloszhoz is eljut Prokópiusz munkája. Egy kormányzó nem engedheti meg magának, hogy ilyen rosszhírű nő legyen a környezetében! El kell bocsátania, és akkor visszatérhet hozzád!
- S én, a császár unokaöccse, hogy vállalhatnék fel egy ilyen nőt?
- Te tudod az igazat. S ha igaz a szerelmed, nem érdekel, mit mondanak mások.
Lenéztem a városra. Parányinak és formálhatónak tűnt minden. Eszembe ötlöttek a szavaid: "Legyél te! Tedd meg te!"
- Megyek Prokópiuszért!

*

A történelmi tények:

- I. Anastasius valóban ilyen próbák után hagyományozta az uralmat Justinusra, aki akkor már idősecske volt, de még így is 9 éven át uralkodott, 518-527.

- Utóda unokaöccse és fogadott fia, Flavius Petrus Sabbatius lett, aki Justinianus néven a történelem egyik legnagyobb hatású császárává vált. Többek között az ő nevéhez fűződik a római jogban hatályos rendeletek kodifikációja, a Codex Justinianus, majd Digestae néven összegyűjttette a jogi tekintélyek iránymutatásait, valamint Institutiones néven kézikönyvet szerkesztetett a jogászhallgatók számára. A tűzvészben elpusztult, addig jelentéktelen templomnak számító Haga Sofia új tervek szerinti felépíttetése is az ő nevéhez fűzódik.

- Theodóra életéről Prokópiusz történeti munkáiból tudunk. A történetíró leplezetlen ellenszenvvel ír a császárnéról, erkölcstelen, hatalomvágyó nőként festve le őt. Bár bizonyítékot nem talált, egy féltékenységből elkövetett gyilkosságot is Theodóra számlájára írt. Az ilyesfajta elfogultság megengedhetetlen egy hivatását komolyan vevő historikustól.

- Theodóra valóban cirkuszi táncosnő volt, és valóban Tunézia kormányzójának, Hékabolosznak a szeretője. Jellemes, önérzetes, és politikai ambiciókat dédelgető nő lévén azonban elhagyta Hékaboloszt, rövid ideig Alexandriában csatangolt, ahol megismerkedett a monofizita tanokkal, és e tanokat magáévá téve tért vissza Konstantinápolyba. Justinianus Euphemia császárné tiltakozása ellenére feleségül vette, és társuralkodóvá tette. Justinianus az ortodoxia híve volt, elrendelte a hellenizmus totális lerombolását még a civil szférában is. Theodóra, mint meggyőződéses monofizita a férje ellenében is kiállt vallása mellett. Olyannyira, hogy két halálra ítélt monofizita főpapot is a saját palotájában bújtatott. Mikor Justinianus tudomást szerzett erről, felesége iránti szerelme erősebbnek bizonyult kimondott szavánál, és megkegyelmezett a patriarcháknak.

- Justinianus egyházszakadástól félve a kemény kéz politikájához folyamodott, minek következtében kitört az ún. Nika-felkelés. Állítólag a bizonytalan Justinianus menekülni akart, de a vasakaratú Theodóra visszatartotta. „A császár nem menekülhet!”- mondta neki.

- Lupicina - Euphemia császárné - valóban Justinus rabszolgája volt. Minthogy Justinus maga is alacsony sorból küzdötte fel magát, nem voltak előítéletei, előbb felszabadította Lupicinát, majd - miután a nő továbbra is mellette maradt és szolgálta őt - feleségül vette.

- A bizánci hyppodrom valóban a Kék és Zöld pártok felügyelete alatt állt, a hatalmi harc egyik fontos ütközőpontja volt. Theodóra és Komitó mostohaapja e harcnak esett áldozatul, mikor nem kapta meg Akakiosz állását. Komitó valóban Theodóra nővére volt, az ő példáját követve lett Theodóra táncosnő.

- Belizár létező alak. Justinianus igen tehetséges hadvezére volt.

.