Karaoke - Énekek éneke

Vacsora után karon fogta, és félrevonta egy csendes zugba, hogy a többiek ne hallják: te vagy a legkedvesebb nekem mind közül, bár ámuló szád elárul; még nem értheted, szavaim mit jelentenek. De amily bizonyos, hogy a ki engem ismer, Atyámat ismeri, s a ki őt ismeri, az a magába sűrített mindenséget ismeri, oly bizonyos, hogy te készen állsz. Kész vagy azért beteljesíteni sorsodat, aminthogy én is. Felfedtem előtted immár az Úr nevét, te leszel hát, a ki visszajuttat engem Atyám házába. Kérlek úgy, esdve kérlek, fogadd el azt a harminc ezüstöt! Ne tiltakozz, ne bánd, ne törődj bele, mert engem szolgálsz vele. Fáradt vagyok már kóborolni az otthonomtól, távol a száz törvénybe és ezer alakba szőtt fénytől, mindenki vágyódik haza, kérlek, eredj hát!

D.J. DeMarco, az éjszakai szórakozóhelyek és karaoke-bárok kifogyhatatlan szavú programfelelőse meredten állt a kereszt tövében. Jézus átszögezett lábát nézte. Valahonnan távolról, zuhatagok megszokható morajlásával, mélyen a buzgó felszín alól eljutottak hozzá a tisztelendő atya visszhangos szavai, de ő máshol járt; azon a kétezer év előtti végzetes pénteken.
- Akkkarrrodddd-e, hhhhogggggyy azzzz itttt megggggjjjjeellllllennnnnt…
Csütörtök éjjel, míg társai aludtak, kilopózott a házból, és a porban négykézláb csúszva, láztól égő homlokkal, kapkodva megtisztította a Koponyák hegyére vezető utat a rögöktől és kövektől, a kátyúkat telekaparta földdel, majd sietve elsimította, el ne botoljon, meg ne üsse magát az Ember, vézna hátán a vaskos kereszttel. Másnap - miután a sarokban térdeit álla alá húzva hintázott a bódult tömeg vad üvöltésének ritmusára, s mint kivert kutya, üveges szemekkel, kifejezéstelen arccal, talajt vesztetten végignézte a komédiát, de nem szólt, nem sikoltott, kiszaggatott ciprusokkal nem szántotta az égbe fájdalmát - oltotta szomját az elgyötört testnek, kezébe véve sírva mosta lábát, s levágta tejfehér körmét, ím, tiszta ujjairól. Ő feléje fordult, ráemelte okos, békességes, otthonosan kék szemét, s az elemésztő fáradtság mögött felcsillant tekintetében a derű és a szeretet.
D.J. elmosolyodott.
Az éktelen szög nyomán csordogáló vérpatakon kívül nem volt semmi más Jézus lábfején, ami a szemet borzasztotta volna. És ezt ő tette! De vajon mivel? Mivel vágta le a körmét?
- Ffffogggadddoddd-e, hogggggy mmmmelllettte…?
Lehúnyta a szemét: Ó, ha most velem lennél! Ha ámuló szám megint felfedné előtted szolgálni kész ostobaságomat! De te „most fáradt vagy , s fáradt szád nem figyel, nem szomjúhozza jajtól ájuló szám…”
- …bbbbetttegggséggggbennnn, eggggésssssszséggggbbbbennnn, tttárrssskénnnnt a bbbajjjbbbannn, tttárrrssskkkkénnnttt a jjjóbbbannn…
Léktelen lélekkel vészeltem át viharos kalandok tomboló árját, s ím, végre itt a rév! „ Kikötjük magányos hajónk, s örökké itt bolygunk tovább kéz-kézben, hangunk súgva zsong a réten át, a síkon át. Ezt súgja: elhagytuk a nyugtalanság honát, miénk a legmélyebb magány.” Tudtam jól, bizonyossággal, mit vállaltam - gyötrelmet, elhagyottságot -, megrettentem mégis, amint elengedtél! S míg én vergődve nyújtóztam, kapaszkodtam kezed után, te egyre távolabbról, egyre zsugorodva tartottad rajtam szelíd szemed, onnan fentről, ahol már nézve nem, csak látva látlak.
- … ttttissssztelllni és sssszerettttnnnni fffoggggodddd…
Még itt szikráznak szapora szavaid, ígérted, szeretni fogsz! De csak küldtél valakit, aki helyetted szeret, elnyűtt, viszonos szerelemmel, ami nevetve illan az enyészetig, mert nem a teljes, a csak magamért való szeretet! „ A szerelemmessze van már és kacag, és kacag. Mit kell itt még szerelem, kedvesem? Úgy tudlak már csak szeretni, mint magamat szeretem, égve s égetve, kegyetlen, s érzem, hogy kacag mögöttem a szökevény szerelem.” Érjem be ennyivel, és adjak hálát e kevésért, azt mondod? Már késő, már nem lehet. Nekem az kell, mit tőled ismerek!
- … íggggéerrrredddd-e, hogy hhhhozzzzzá…
Álmodom. Folyamatosan, megváltoztathatatlanul, örökké álmodom. Álmodtam „egy nőről, akit nem ismerek, forró és különös, áldott, nagy látomás, aki sohasem egy, s aki sohase más, aki engem megért, aki engem szeret.” S most álmodom egy nővel, akit nem ismerek… - „ Ó Jézus, Jézus, mikor múlt el órám? Milyen csodásan pusztulunk mi el!”
- …hhhhhű lllllesssszelllll?
Csend lett. Mintha egy mindenható óriás a lábával elzárta volna a víz útját, a zuhatag egyhangú morajlása egyszeriben megszűnt, elhalt, elenyészett.
D.J. DeMarco kinyitotta a szemét, felelni akart. Megfelelni a kérdésre, a várakozásra, a hátába fúródó tekintetekre. Egy igent. Egy határozott, hangos, majdnem lelkes igent készített elő, már a nyelve hegyén volt, félig kint, talán több is mint félig, de ekkor Jézus váratlanul megindult felé! Feje vállára bicsakolva, karja kitárva, s így, ahogy a világ bűntudatába égve él, elengedte a feszület. Zuhant, zuhant, szárny-karját szétterjesztve, kettéhasítva a sűrű, harapható csendet, egyenesen rá az éjszaka megrettent császárára!
D.J. DeMarco rémülten maga elé kapta a kezét.
- Nem! – ordította. 
Emberi hangok fel-feltörő, kattogó, zakatoló zubolyával telt meg a templom. Mi? Úristen? Hogy képzeli ezt? Ilyen nincs! Megölöm! Engedjetek! Megölöm ezt a rohadt kis patkányt! Anya, hogy tehette ezt velem? Nem tudom, kincsem, ez botrány, ez szégyen!
- Nem… - dünnyögte maga elé DeMarco. – Ez a megváltás…

**********

Állt a pályaudvaron, a menetrendet böngészte. Egy távoli várost keresett, ami elég messze van a bosszúszomjas családtól, ahol vudu-energiájú szitokszilánkok sem érhetik utol és sebezhetik meg, még felszínesen sem, s ami a létfontosságú biztonságon kívül szórakoztató érdekességekkel is szolgálhat neki. Végül úgy döntött, az ország legzöldebb városát választja, az Azéleás-völgy városát, a szépség, a Természet bölcsességének honát. Ott biztosan van karaoke-bár, vagy ha nincs, majd lesz! – gondolta magabiztosan, alkotó energiákkal telve.

Befészkelte magát az utolsó kocsiban az egyik fülkébe. Ha lépések döngtek a vaslépcsőn felfelé, riadtan kapta hátra a fejét, de csak az utasok gyűltek szépen, sorban, egyre többen, lassú, lomha mormogásukkal elnyomva egy üres borosüveg koccanását a padlón.
Aztán egy puha döccenéssel megindult a szerelvény:
Ó, hogy elröppent a nyár, halódó lombok emelnek rőt lugast, az élet int, hű bolondja visszaint neki: amit adsz, annak adnám, azt az egyedülit mutasd, ki nem nyakam, csak bohókás szavam szegi. Titokra vált, távol tartó tükröt törő titokra vált…

D.J. DeMarco örökké, szüntelenül kereste-űzte a titkot. A titkot, ami értelmet ad a teremtésnek, ami felel a még meg sem született kérdésekre, ami létezése természetességével haladja meg a korlátos világ megismerésébe belenyugvó érzékszerveink szkepticizmusát. A titkot, ami kozmikus örvényben bontja ki a lélek szubsztrátumában, az ősi rezgőhúrok tövében megbúvó kicsiny magot, és sarjaszt belőle egy saját univerzumot. D.J. DeMarco a párját kereste, aki egésszé tenné. A Lányt, akiről az első pillanatban bizonyosan tudja, hogy egymásnak teremtette őket az Ég.

Még soha nem élt át ilyesmit, és nem is ismert senkit, aki átélt volna, mégis mélyen hitte, létezik az a varázslatos lány. Ám minél többször akart elébe menni végzetének, minél elszántabban kereste, kutatta a másik felét, annál nagyobb gyakorisággal botlott mások másik felébe, s tett szert biztonságot adó rutinra az ismétlődő helyzetekben. Profi nőcsábász lett, bár sosem akart az lenni. Az ismerkedés már semmiféle gondot nem okozott neki. Nem topogott hosszan, azon tűnődve, miként szólítson meg valakit, ha tetszett neki, nem érzett tenyérizzasztó izgatottságot, ha összeakadt a tekintete egy gyönyörűségével, és soha nem esett meg, hogy ne jutott volna eszébe a megfelelően szellemes vagy lírai válasz valamely szeszélyes, szándékait firtató kérdésre. Épp elégszer merült el estéről estére mások megénekelt érzéseiben ahhoz, hogy az első taktusra, az első hívójelre beugorjon a megfelelő dal. Szerette, hogy így van. Gyötörte, hogy sosincs másképp.

Felállt, és kiment a folyosóra, hogy rágyújtson. A szomszéd fülkéből vele egyidőben lépett ki egy lány, szájában cigarettával. Ez jel – gondolta DeMarco.
- Adhatok tüzet? – kérdezte, s már lobbant is a láng.
- Kösz – fogadta el a lány, majd elfordította a fejét. A suhanó tájat nézte.
- Különös, nem? – kérdezte DeMarco. – Olyan, mint egy poéma.
- Mi? – nézett rá a lány kissé furcsán.
- A táj. A dombok, a lankák, a völgyek, s rajtuk az égnek meredő fák, a szemérmes combszorítással rejtőző bokrok… Átszáguldunk a Föld testén, és még csak meg sem állunk csodálni szépségeit.
- Aha – mondta a lány. Nagyot szippantott, majd hosszan kifújta a füstöt.
- Pedig olyan ez, akár a nő teste. „ Költemény, mit különös ihletésben írt be a természet csodás emlékkönyvébe az isten. Igen! Az ihlet szállta meg, s ringatta teremtő lázba, s a merev, lázadó anyagot művészileg leigázta. Valóban énekek-éneke az édes asszonyi forma, és mintha minden karcsú tag új, csodás-szavú versszaka volna.”
- Te valami perverz vagy? – kérdezte gyanakodva a lány.
- Nem – mondta nevetve DeMarco. – Nem szereted a verseket?
- Hát… de…
- Na, látod! – csapott le DeMarco megérezve a bizonytalanságot. – Te például mit szólnál hozzá, ha egy pasi nem időzne el a tested lankáin, nem hangolná be ezt az érzékeny hangszert, csak belecsapna hirtelen a húrokba, s átszáguldana rajtad, egyenesen a cél felé, nem énekelve el a dalnak csak utolsó sorát?
- Megtépném az égnek meredő fáját, az biztos! – nevetett a lány.
- Ugye, ugye? Bár bolondnak kéne annak lennie, aki nem merülne el ennyi csodában, és ne akarná feltárni minden rejtett titkát…
A lány fürkészve nézett a fiú arcába. A szemében dévaj csillogás játszott. Tetszett neki DeMarco.
- Leégett a cigid. Meg ne égesd magad! - mondta.
- Vigyázok, ne félj. Mert megégnél te is. „ Áram-telt vezetékek vagyunk: egy perc, egy rezzenet egybecsap, összeéget.”
- Hú! Ezt a dumát..!
Közel vagy, érzem! Itt vagy mellettem, tarkómon érzem puha szuszogásod, orromban érzem édes illatod, hallom megnyugvást hozó hangod! Csak még rejtőzöl, még nem feded fel valódi tenmagad. De megtalállak, ne félj, és most nem engedem el a kezed!
- Akarsz velem játszani? – kérdezte hirtelen a fiú.
- Mit?
- „Mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót?”
A lány tanácstalanul pislogott, majd hátravetette vörös haját.
- Ezt most nem nagyon vágom… - mondta keményen.
- Én vágom – szólalt meg egy férfihang a hátuk mögött. – De a Regina énvelem szeret játszani, úgyhogy ne nagyon verd magad itt, kishaver!
- Ó! – mondta meglepetten DeMarco. – Bocs. Nem tudtam, hogy együtt vagytok…
- Igen – karolt a férfiba Regina. – Anyuékhoz megyünk, a Zsolti megkéri a kezemet! Remélem, Apu se fog berágni rád, mint a múltkor…
- Berágott rá? – kérdezte D.J. élénk érdeklődést mutatva.
- Ja. A Zsolti nagyon kiakasztotta, mert el akar húzni Spanyolba melózni, és engem is vinni akar!
- Ó! Lányszöktetés! Romantikus…
- Lányszöktetés, egy szart! – morogta Zsolti. – Itt nem lehet élni, ott meg lehet. Úgyhogy lelécelünk, az öreg meg kaparhatja tőlem a falat, nem hat meg!
- Hát… - mondta DeMarco -, sok boldogságot! „ Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást, és a mord öregek fecsegjenek csak, hisz nem ér locsogásuk egy garast sem.”
- Nem Lesbia, Regina! – javította ki a lány DeMarcot.
- Igen, igen! Regina! Bocs, dobok egy sárgát.

DeMarco sürgősen faképnél hagyta az ifjú párt. Elégedetten és jókedvűen galoppozott a vécé felé. Elvégre minden esélye megvolt rá, hogy kedvesebb és szerethetőbb legyen, mint a többi, csak becsúszott egy apró hiba. Egy szánalmas, nevetséges malőr. Megint visszarántotta az ólomnehezék, mikor szárnyalt volna eszményei egén.
Útközben bepillantott minden fülkébe, már csak a tájékozódás kedvéért is. Unalmas körjátékban kiégett emberek mindenütt. Ám az egyiknél megtorpant. Megakadt a szeme egy lányon.
Szőke volt, aranyszőke, hosszú haja előre omlott, s mint finom fátyol függönyözte el az arcát, miközben verset olvasott. DeMarco nem látott a lányból semmit, aminthogy a vakító Nap sem engedi látni a lényeget a puszta szemnek, valami megfoghatatlan erő mégis megállásra késztette. A szíve a vonat zakatolásával együtt kezdett dobogni: tedam-tadam, tevam-tudom, tevagy-tudom, tevagy-tudom...
” Ezer alakba rejtőzhetsz előttem ,    Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;   futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,    s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.    A karcsú ciprus ifjú erejében,    Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;    a folyam zsongó hullámtengerében,    Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.    Ha a szökellő vízsugár kibomlik,    Csupa-Játék, nekem az is te vagy;    a felhőben, amely épülve omlik,    te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.    Rét szőnyegében ragyogó virágok: te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:    hol ezerkarú repkényt kúszni látok,    ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.    Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,    Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;    a tiszta ég szent legét belehellve,    Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.    Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,    Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;    és mikor Allah száz nevét idézem,   minden nevének visszhangja te vagy.”
Tevagy-tudom, tevagy-tudom... Te vagy! Igen!

DeMarco benyitott a fülkébe.
- Szia – mondta tettetett könnyedséggel, s maga sem értette, mi az a gombócféle a torkában. – Meddig mész?
A lány felemelte a fejét. Derűs, békességes, okos és otthonos kék szemek villantak a fiúra.
- Amíg meg nem érkezem. És te?
- Én..? Én...
És ekkor… megtörtént a csoda.
Don Juan DeMarco nem tudott megszólalni. Képtelen volt egy értelmes szót kinyögni, csak állt, nézte a sosem látott ismerős lányt, száját enyhén nyitva felejtve, s a tenyere váratlanul nyirkos lett. Foszlányos tört szavak hullámoztak körülötte, kacéran kivillantva szép bokájukat, keblüket, majd engedelmesen kitáncoltak az áradó lét, a rejtett csillagrendszer, a csupasz lényeg biztos és örök fátyla mögül:

„ Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét; 
egy képben csak talán, s csupán a lényeget. 
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, 
és néha meg olyan, oly biztos és örök, 
mint kőben a megkövesült csigaház.”

De nem bírta elmondani. Koldus-szegénynek hitte magát, mert nem voltak saját szavai. Király-gazdagnak hitte magát, mert megtalálta, amit csak a szavakon túl találhatott meg.

Felhasznált versek:

Radnóti Miklós: Tétova óda 
Goethe: Ezer alakba rejtőzhetsz (Szabő Lőrinc fordítá... 
Catullus: Éljünk, Lesbia (Devecseri Gábor) 
Heine: Énekek éneke (Babits Mihály) 
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani 
Babits Mihály: A szökevény szerelem 
Rilke: Piéta (Kosztolányi Dezső) 
Yeats: az indián a kedveséhez (Garai Gábor) 
Verlaine: Álmodom egy nőről (Ady Endre)
Borisz Paszternak: Vallomás (Illyés Gyula

.