Hajóhinták találkozása

Helyszín: kórházi folyosó. Anya kilép egy kórteremből, Péter sietve érkezik.

Péter: (liheg) Szia, Anya. Jöttem, ahogy tudtam!
Anya: Legalább felváltasz. Hazaugrom a cuccaiért.
Péter: Hogy van?
Anya: Nem túl jól. Infarktus.
Péter: Ó, te jó ég! A harmadik?
Anya: A harmadik. De ne mondd meg neki! Az orvos szerint kész csoda, hogy még él, a legkisebb izgalom is elviheti. Próbálj úgy viselkedni, mintha nem lenne akkora a baj.
Péter: Bízd csak rám. Színész vagyok, vagy mi!
Anya: Na, ja. Apád meg a legkönyörtelenebb kritikusod. Mindig észrevette, ha hamisan játszol.
Péter: Az igaz. Az egész szakma retteg az éles szemétől. De sokat fejlődtem…
Anya: Elhiszem, fiam. Na, menj!

Anya ki. Péter bemegy a kórterembe, ahol Apa fekszik.

Apa: (mormog) Bazmeg, bazmeg, bazmeg, bazmeg…
Péter: Szia, Apa.
Apa: Hmm?... Szia. Mi az, otthagytad a… harmadik felvonást?
Péter: Igen. Siettem hozzád.
Apa: Miért? Vége, mi?
Péter: Nem! A doki szerint van remény.
Apa: Áh! Hazudik... Vége... Pedig épp kezdtem belejönni... Anyád hol van?
Péter: Mindjárt jön, csak összekészíti a holmijaidat.
Apa: Szép nagy bőröndbe pakoljon..., hosszú útra lesz.
Péter: Túléled. Erős vagy.
Apa: Fenéket. De jobb is..., hogy kettesben vagyunk... Mi volt ma este?
Péter: Siker. Zabálták.
Apa: Ühm… És te? Jó voltál? Kivételesen?
Péter: Apa! Nem lehetnél egy kicsit könyörületesebb velem? Legalább most.
Apa: Könyörületre… csak a gyengéknek van… szükségük. Az legyek veled?
Péter: Ne! A profik gonoszak. És erősek.
Apa: Helyes. Te ne legyél… gyenge. Velem se. Nyugodtan… köpj csak szemen.
Péter: (meghökken) Hogy én köpjelek szemen téged?
Apa: Aha...
Péter: Mi okom lenne rá?
Apa: Hát… egy biztosan van.
Péter: Mi?
Apa: Ülj ide! El kell mondanom valamit... Nem fogsz örülni neki.
Péter: Inkább pihenj!
Apa: De, de, elmondom! Túl nagy a teher. Régi adósságom ez... feléd.
Péter: Akkor mondd!
Apa: Nem te..., nem te... Jajhhh..! Bassza meg, de nehéz! Amikor összeházasodtatok Annával...
Péter: Igen?
Apa: ... és nálunk laktatok..., mindig tudtam, hogy mikor... szeretkeztek...
Péter: (nevetve) Igen?
Apa: Igen. Mert Anna olyan... hangosan élvezett.., és akkorákat nevetett..., sikongva kacagott...
Péter: Igen...
Apa: Irigyeltelek. Anyád sose volt... ennyire felszabadult... szex közben...
Péter: Értem.
Apa: Egy nap.., mikor te a kórházban voltál... tudod, a légmelleddel.., bementem a szobátokba... Anna az ágyon feküdt, köntösben; tanulta a szövegét... Olyan csábítóan édes volt.. Tekintetében a meglepett vérnő kíváncsisága.., a teste lágy lankái.., a dereka hívogató ereszkedése.., a feneke hetyke domborodása.., a melle puha lüktetése... kamaszos rajongással és vágyakozással töltöttek el... Gyönyörű volt.., igézően gyönyörű...
Péter: És..?
Apa: És én... ajánlatot tettem neki... Azt mondtam.., sztárt csinálok belőle, ha... engem is olyan... földöntúli gyönyörben részesít.., mint téged...
Péter: (remegve) És?!
Apa: Hát.., sztár lett.., nem?
Péter: B-b-belement.
Apa: Bele.

Csend

Apa: De... ez még nem minden... Olyan... vad volt.., olyan... szenvedélyes.., hogy mire a védekezésre... gondolhattam volna.., már megtörtént a baj...
Péter: T-t-terhes lett.
Apa: Igen. Gergővel... Nem akarta... elvetetni... Ismered a hülye... elképzeléseit az... eleve elrendelésről...
Péter: Tcc! Igen...
Apa: Szóval.., a lényeg, hogy nem te vagy..., nem te vagy Gergő apja... Bocsánatot kérek... És most köpj szemen... nyugodtan...

Csend

Péter: Tudtam.
Apa: Mit?
Péter: Amit most elmondtál. Tudtam. Már régóta tudom.
Apa: Nem igaz!
Péter: De.
Apa: Hiszen remegsz egész testedben.
Péter: Hhhh..!
Apa: Csak kímélni akarsz!
Péter: Nem...
Apa: Istenem! Komolyan? Ekkora nagy ember vagy, fiam?!
Péter: Óh...! Csak egy színész...
Apa: Ember vagy...! Tudtad, és mégis hallgattál? Tiszteltél mint apádat, sőt, időnként csodálatot színleltél, ami mellesleg marha jól esett, és soha... soha egy szemrehányás.., soha egy vádló tekintet.., semmi?
Péter: (hisztérikusan felnevet) A mi vérünk, nem igaz?
Apa: Tudtad? Hah! Ez őrület! Micsoda megkönnyebbülés..!

Rövid csend

Apa: Tudtad?
Péter: Igen, tudtam.
Apa: Én meg... Kidobtam 15 évet az életemből, te istentelen fasz!
Péter: Csssst! Nyugalom...!
Apa: Tizenöt éve fojtogat a bűntudat, bénít meg a rémület, hogy mi lesz, ha egyszer majd rájössz? Tizenöt éve egyszer sem írtam le a morál, a tisztesség vagy erkölcs szavakat a kritikáimban, mert szégyenletesen parányinak és mocskosnak éreztem magam e magasztos fogalmakhoz! Tizenöt éve kerüllek, és kerülöm anyád pillantását is! És te hagytad! Hagytad, hogy vergődjek, felőröljön a lelkiismeret furdalás!
Péter: (rémülten körülnéz) Én nem…
Apa: A büdös kurva anyádat, te mocsok kis tetű, hát ezért tartottam magam távol a fiamtól tizenöt éven át?! Nem mertem sem apja, se nagyapja lenni annak a szerencsétlen gyereknek! Ennyire geci vagy, bazd meg, hogy nincs benned semmi szánalom?
Péter: Apa, az istenért, fel ne izgasd magad!
Apa: Hát ember vagy te?! Van benned akárcsak szikrája is az emberségnek? Csak némi apró morzsalék, ami összeadna egy kicsi irgalmasságot? Te idióta barom! Hazug, képmutató, szenvtelen, érzéketlen barom vagy, aki... ahhkkk... ahhhkkk...
Péter: Apa, ne csináld ezt! Apa!
Apa: Hú, bazd meg, ez nagyon fáj...!
Péter: Apa! El ne menj... Itt ne merj hagyni...
Apa: A rohadt anyját, de fáj..! A kurva életbe...! (hörög, meghal)
Péter: Itt ne merj hagyni, te szemét! Hallod? Hallod, te istenverte strici?! Itt ne merj hagyni egyedül! (sír)

Apa fehér hálóinges teste közben egy hinta segítségével kiemelkedik az ágyból. Az öreg szelíd, gyermeki mosollyal ül a hintában, s emelkedése közben két másik hinta ereszkedik a színtérbe. Az egyikben János ül, a másikban Ibi.

János: Tiszteletem, Főszerkesztő úr!
Ibi: Jó estét, Tanár úr!
Péter: Szemétláda!
Apa: Jó estét. Ti is?
János: Igen.
Péter: Honnan tudhattam volna? Éppen te?
Ibi: Mi is éppen úton vagyunk.
János: Be tetszik majd jönni a színházba?
Apa: Talán be. Ha nem lesz jobb dolgom, vagy ha lesz mit mondanom.
Péter: Miért kell neked folyton pofáznod, mi?! Miért kellett elmondanod? És most? Most mi lesz?!
Ibi: Megnézhetjük, mit csináltunk jól...
János: ... és mit rontottunk el.
Péter: Mit kezdjek most ezzel? Fogalmam se volt róla.... Átkozott szarházi vagy, tudod?
Apa: Nem érdekel. Silány volt az egész.
Péter: Mi értelme volt?
János: Nekem sok minden tetszett. A színek, a fény, a sebesség, a ritmus...
Péter: A fájdalom?
Ibi: ... a tánc, a formák, a vágy, a gyönyör, a test!
Apa: Mondom, talán benézek.
Ibi: Akkor ott találkozunk!
János: Viszlát, Főszerkesztő úr! (balra el)
Ibi: Ég önnel, Tanár úr! (balra el)
Apa: Minden jót!
Péter: (sír) És én most hogy neveljem? A fiadként? A fiamként? Hogy bánjak vele, mi?!
Apa: Ahogy én veled. Könyörtelenül. S ahogy te velem. Emberként.