Nikodém Zsigmond
Kalandok az irodalom, a történelem, a szinkron és a fotózás világában.

Catal Hüyük - A bejárat nélküli város

 

1961-ben James Mellaart brit régész új lendületet adott az archeológiának, és új rejtéllyel lepte meg az emberiséget. Az általa feltárt városban a házaknak ugyanis nem volt se ablakuk, se ajtajuk.

 

 

1961-ben tehát James Mellaart vezetésével brit régészcsoport utazott Anatóliába (Törökország). Az expedíció célja egy – törökül hüyüknek nevezett – mesterséges erőddomb feltárása volt a mostani török fővárostól 320 km-re délre, a Carsamba folyó mellett, a Konyai-síkságon. A titokzatos domb több mint 1000 méter magasan emelkedett a tengerszint fölé. A feltárás során világossá vált, hogy a domb egy emberalkotta város, Catal Hüyük (ejtsd: csatal hüjük) romjait rejti, a Közel-Kelet eddig felfedezett legnagyobb, legjelentősebb és leglenyűgözőbb neolitikus (újkőkorszaki) településéét.

Radiokarbonos kormeghatározással eredetileg Kr.e. 6250-5400 közöttre datálták a város alapítását, később azonban a dendrokronológia segítségével ezt felülvizsgálták, és kiderült, hogy a város valamikor Kr.e. 7200-7100 között jött létre, vagyis 2000 (!) évvel az egyiptomi és a mezopotámiai civilizációk kialakulása előtt. Azóta több hasonló, vele egyidős településre bukkantak, de egyiké sem érte el Catal Hüyük kulturális és technikai fejlettségét. Az archeológusoknak extatikus élményt nyújtott a város. Először nyerhettek bepillantást egy korai mezőgazdasági település életébe, ahol az emberek már gabonát termesztettek, háziállatokat tartottak, vallási tárgyú szobrokat és festményeket készítettek, és távoli társadalmakkal kereskedtek!

Honnan jöttek Catal Hüyük telepesei? A kutatók szerint a KaraIn és ÖküzlüIn barlangjaiban, valamint a Beldibiben található sziklabúvóhelyeken fellelt paleolitikus falfestmények a Catal Hüyük-i kultúra előzményeinek tekinthetők, tehát feltételezhető, hogy a városalapító atyák Anatólia déli részéről, ezekből a barlangokból vándoroltak a fennsíkra, hogy ott új települést hozzanak létre, amely úgy 8-10 000 embernek adott otthont, és 2000 éven át virágzott. A házak szinte azonos méretéből és a használati tárgyak számából és minőségéből arra lehet következtetni, hogy a Catal Hüyük-i társadalom egyenlőségre alapuló ősközösségi társadalom volt; semmiféle hierarchiának nincs nyoma. Nem voltak szegények, gazdagok, és még gazdagabbak. Ám a városkép sajátos gondolkodásról tesz tanúbizonyságot.

 




 

A vályogházak közvetlenül a szomszéd épület mellé épültek, fikarcnyi rést sem hagyva a falak között. A dobozszerű, négyszögletes házak úgy kapcsolódtak egymásba, mint a lépesméz sejtjei. A háztetőről gipszből formált csatorna vezette le a vizet az udvarok valamelyikébe.
És most jön a legfurcsább talány.
Utcák nem voltak, így bejárati ajtók és ablakok sem. A házakba a tetőn keresztül lehetett bejutni. Belül általában egy 6x4 méteres nagyszoba volt, amelynek hátsó, déli részében raktárt alakítottak ki, a padlót megmagasították, s e padlómagasítás alá temették halottjaikat. Az ásatás során főleg gyermekholttesteket találtak. A szobák északi része szentélyként is szolgált, itt díszes falfestményeket találtak a régészek. A falfestmények és agyagszobrok zöme szakrális jellegű, nagy szerephez jut rajtuk a bika, a kos, a szülés közben ábrázolt Világszűz istennő, no meg a vadászat.

 





 

A Catal Hüyük-iek ugyanis, bár háziállatokat tartottak, juhászkutyákat neveltek, vadásztak is. Vadkecskére, lóra, vaddisznóra, szarvasra, leopárdra, vadszamárra, de követték az oroszlán, a medve, vagy a gazella útját is. Még vadmacskát is elejtettek, főként persze a bőréért!

Hát, eddig a történelmi valóság.
Ami azonban az én képzeletemet leginkább megragadja, az a tetőbejárat. Elképzelem, hogy írok egy filmet, amelynek a cselekménye egy ilyen településen játszódik. Hogyan tudnám a hétköznapi életet ebben a struktúrában ábrázolni? Az emberek a házak tetején közlekednek, hogy megközelítsék saját otthonukat. De miért? A település szerkezete azt mutatja, hogy a legrövidebb út is 6-8, lépcsőzetesen épített háztetőn vitt keresztül, ha a belvárosban lakott az ember. Igen fárasztó lehetett felmászni egy létrán, átmenni a tetőn, a következőhöz érve még egy létrán felmászni, majd a soron következő alacsonyabb tetőre lemászni, stb. Hogyan birkóztak meg ezzel a feladattal az öregek, vagy a vadászatból zsákmánnyal hazatérő férfiak?

Mi okuk lehetett így építeni a házakat? Én hogyan tudnám megmagyarázni a szinopszisomat elolvasó dramaturgnak, hogy mi szükség volt erre?

1. Mondjuk, így akartam védeni a család életét és vagyontárgyait a vadállatoktól és az ellenségtől? Nem jó. A létrán ugyanis ők is könnyedén felmásznak, és sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülök, mintha lennének egyéb menekülési útvonalak, ablakok, ajtók is. Nem beszélve arról, hogy a várost fallal kerítettem körül, annak elegendőnek kell lennie velük szemben.

2. Árvíz ellen védekeznék így? Nem lenne hatásos. A házak ugyanis vályogtéglából épültek, könnyen felszívják a vizet, átáznak, és ha nem tudom az árvíz levonultával kiengedni a lakásból a vizet, összedől a ház. Sőt, a tetőbejárattal az esővíz beszivárgásának is nagyobb teret engedek!

3. Szakrális okokból közvetlenül az életet adó Napra kívánok kijáratot nyitni? Ahhoz elegendő lenne a tetőterasz, és nem magyarázza az utcák elspórolását, s egyébként se mutat semmi jel arra, hogy a Catal Hüyük-iek napistent imádtak volna.

4. A közelben, a folyó túloldalán emelkedő vulkánnal szemben kívánnék védelmet találni? Vulkánkitörésnél, éppen a felfelé való kijutás lenne a legbajosabb, ugyanakkor legalábbis tapasztalatomnak kéne lennie arról, mit is jelent a vulkáni lávafolyam és porfelhő.

 

Több ötletem nincs. Hacsak az nem, hogy a város lakói felülről érkeztek haza. De hogyan? Repültek volna? Így, ahogy a korabeli ábrázolás rekonstrukcióján látható?

 

 


 

Hírek

  • Hupikék törpikék
    2011-07-12 13:35:51

    Elkészült életem talán legnyomasztóbb szinkronja a Hupikék törpikék élőszereplős/animációs moziváltozatához. Generációk kedvenc sorozatának szereplőit újra szinkronizálni az eredeti hangok kényszerű nélkülözésével igen hálátlan feladat, és pontosan tudom, hogy nem úszom meg anyázás, illetve hülyézés nélkül.

    Ha csak szóba kerül a sorozat, mindenkinek két színészóriás, két ikon ugrik be: Sinkovits Imre, a sosem haragvó, szeretettel kormányzó Törpapa szerepében, és Haumann Péter, az önmaga gonoszságába szerelmes, őrült és habókos varázsló, Hókuszpók zseniális megszólaltatójaként. Sinkovits Imre azonban már nincs közöttünk, a maga mögött hagyott űrt senki sem képes betölteni, ő egyike a pótolhatatlan színművészeinknek. Haumann Péter pedig hosszú töprengés után végül úgy döntött, nem vállalja az ezúttal élőszereplőként tobzódó, a negyvenes éveiben járó Hank Azaria által játszott Hókuszpók szinkronizálását.

    Mit lehet ebben a helyzetben tenni?

    1. Meg lehet próbálni valamiképpen utánozni az eredeti hangokat. Csakhogy mind Sinkovits Imre, mind Haumann Péter olyan egyedi, megimételhetetlen színjátszást és ízt képviselt, ami eleve reménytelenné tette volna az efféle vállalkozást.

    2. Újra kell alkotni a törpikék és Hókuszpók hangját. Ennek meg az a túlbecsülhetetlenül nagy kockázata, hogy a sorozat ismerői és rajongói csalódni fognak, mert kedvenc szereplőik nem kedvenc hagjukon szólalnak meg. Természetesen tisztában voltunk ezzel a kockázattal, mégis ezt a megoldást kellett választanunk. A moziváltozatban senki sem kaphatta vissza régi, 25 évvel ezelőtti hangját. Az új szinkronnál minden törekvésünk arra irányult, hogy szűz füllel hallgatva minden percében élvezhető, vicces, kalandos, játékos filmhangot készítsünk, kiaknázva a Tóth Tamás szellemes szövegében rejlő összes lehetőséget, és hogy minden szereplő olyan egyéni, jól azonosítható stílusban beszéljen, hogy egy gyerek - hupikék törpplüssökkel való játszás közben -, vagy az anyukája/apukája - mesélés közben - egymaga megszólaltathassa az összes karaktert.

  • Hereafter - Azután
    2011-01-14 18:29:14

    Ma elkészült a Clint Eastwood rendezte Hereafter c. film szinkronváltozata. A magyar forgalmazó Azután címmel jelenteti meg DVD-n. A főbb szereplőknek Stohl András, Zsigmond Tamara, Fullajtár Andrea, Bogdányi Titanilla, Anger Zsolt, Harsányi Gábor és a kiskamasz Glósz András kölcsönözte a hangját.

    Clint Eastwood megint érzékenyen dolgozott fel egy mindenkit érdeklő, ám sokak által megmosolygott témát, a túlvilág kérdését. Miközben a film minden percéből árad a profizmus, a rendező egészen hihetetlen emberséggel, szeretettel vezeti színészeit. Halálbiztosan érez rá a lélekbe markoló, drámai pontokra, és nem kapkod. Kivárja, hogy a színészek minden apró rezdülése felszínre bukkanjon, hogy a szereplők elhiggyék azt, amit el akarnak (és el is tudnak!) hitetni. Ott, a szemünk láttára, velünk együtt élik meg mindannyiunk atavisztikus tragédiáit.

    A magyar művészek az első másodpercben felismerték, hogy egy nem mindennapi művel van dolguk, s ennek megfelelően szívüket-lelküket beletették a produkcióba, sokszor engem is meglepve magasan léc feletti teljesítményükkel. Fullajtár Andra például valóságosan is kiborult, igazi könnyeket sírt, mikor elszakították az anyától egyetlen életben maradt gyermekét. Megrázó és szép pillanatok voltak.

    Ajánlom mindenkinek. Aki hisz, annak azért, aki meg nem, annak azért.

Szavazás

Mi a véleményed a filmek szinkronizálásáról?
A szinkron nem más, mint hamisítás.
A jó szinkront szeretem, de egyre kevesebb ilyen van.
Szeretem a szinkront.
Erefeti nyelven nézem a filmeket, felirattal.
Asztali nézet